Lugauer 2217 méter
Egy újabb túra, egy újabb beszámoló! Itt aztán kaptunk hideget, meleget, napsütést, esőt, villámot, jeget. Na de a többit a beszámolóban.
Most már hetek óta tervezünk egy túrát az osztrák – szlovén határra, de a meteorológia mindig esőt ír oda, így esett a választás eme 2217 méteres hegyre, melynek a neve Lugauer. Reggel 5 órakor hagyjuk el Zalaegerszeget, 3-an 2Laci és jómagam Gábor. A megszokott menetrend szerint haladunk és Szentgotthárdnál hagyjuk el az országot, majd Fürstenfieldnél fel az autópályára és innentől fogva nyugis kocsikázás. Célunk felé közeledve lehajtunk az autópályáról a 115-ös útra, mely számunkra már nem ismeretlen, de mindig elkápráztat minket. Az Erzbergi bányát leszámítva mesébe illő helyeken kanyarog az út, melyen leereszkedünk a Radmer folyó torkolatáig.
Éles kanyar balra irány a Radmer an der Hasel nevezetű fogadó (átellenben a tűzoltóság található). Itt leparkolva készülünk fel a túrára, mely oda-vissza a leírások és az itt található táblák szerint 7,5-8 órát vesz igénybe (átlagot nézve kb. 1km/óra). A házak között átvágva térünk be az erdőbe, mely bemelegítést nem hagyva, egyből meredeket tart felfelé. Az idő jó, látni a reggeli párát, ahogy sietve igyekszik átbukni a gerincen, s ennek a fülledt párás melegnek köszönhetően úgy izzadunk, mint Zidane nevezetű focista a 2002-es futball VB. idején.
Ahogy tartunk felfelé, néhol le-lelátni a völgybe meglepetést biztosítva, talán ha jöttünk ¾-1 órát és már mennyivel feljebb vagyunk, mint a falu. Egyébkén e szakasz emlékeztet a Hochtor első részére, egyre csak közeledünk az előttünk tornyosuló sziklafalhoz, de még fogalmunk nincs, hogy merre jutunk fel a magashegyi legelőhöz. Már majdnem a tövébe érve tér ki az út jobbra, egy sziklafolyáson átvágva mikor is néhány cikk-cakkot megtéve visszafordul balra párhuzamosan követve az immár alattunk lévő utat.
Eme részen található az egyetlen drótköteles szakasz mely inkább megnyugtatás céljából került fel. Alig néhány tízmétert megtéve a kitett rész (párkány) újra bekanyarodik az erdőbe, de pár perc múltán véget is ér mivel felértünk a legelőre. Itt egy tábla mutatja az utat Lugauer jobbra még 2 és fél óra. A legelő nyugodt lankái, talán ha 50 méterig tartottak, a kijelölt út parancsol: vissza az erdőbe, irány felfelé! Folyamatos szintemelkedés, egy percnyi nyugalmat, pihenést nem hagyva haladunk felfelé, mígnem kiérve az erdőből, látva a még előttünk tornyosuló hegyoldalt, bő 10 perces pihenőt tartunk. Megint úton de már nincs erdő, nincs fa, mely eltakarná előlünk a kilátást. 
Meredeken kaptatunk felfelé a célunkhoz vezető úton, percről percre közeledünk a gerinchez, s egyszer csak ott állunk. Látni a csúcsot. Eddig kitartóan meneteltünk felfelé, most viszont lelassulunk, kétszeresen. Egyrészt a biztonságos előrejutás megköveteli, másrészt a kilátás, a látvány melyre minden túrázó vágyik.
Ez az egyik ok, amiért szeretem a hegyeket, egy másik, mikor ott állunk-célunk elérve. És lassan, de biztosan megérkezünk! Zsákjaink lerakva, a pihenésé, a nézelődésé az idő. Ahogy telnek, múlnak a percek, figyelmünket nem csak a szomszédos csúcs, hanem a gyorsan közeledő viharfelhő is leköti.
Ez nekünk már nem tetszik – hangzott el a mondat és abban a pillanatban dörgött. Viharos sebességgel hagyjuk el a csúcsot, s már a gerinc végénél járunk, csöpp-csöpp. A fra..ba, bírhatná még egy kicsit. Csak annyi időt kaptunk, mellyel leértünk a gerincről az oldalba, s megeredt. Kabátokat elő, s folytassuk az utunk.
Elsődleges célunk, beérni az erdőbe addigra, mire átfordul a gerincen a vihar központja. Ez sikerült is, sőt már a legelő pereménél jártunk mire teljesen beeredt. A legelőn átvágva Laci barátom a nagy sietségnek köszönhetően megcsúszott, bemutatva egy 10 pontos bukfencet. Nos figyelmeztetve arra: “az akrobatikus elemek itt nem megengedettek”, a kitett rész felső végénél megállva, megpróbálunk behúzódni egy az esőtől védett helyre. Hátulról szikla előröl - felülről egy sűrű fenyő véd az esőtől, itt várva azt, hogy csillapodjon, és NEM, a hiányolt jég. Csak pár szem, de megjött. Tehát várva az esőt, hogy csillapodjon, túrabotjaimat az ösvény földjébe szúrtam, kár volt. Az ösvény mint egy vízelvezető árok, vitte a vizet, kimosva az egyiket, leborítva a meredek oldalba, de nehogy esélyem legyen az alattunk futó ösvénynél megtalálni, fennakadt a minket mostanra ímmel-ámmal védő fenyő elszáradt ágain. Felhagyva minden reménnyel, lesz ami lesz elindulok lefelé. Az addig hanyagolt drótkötél, most életmentőnek bizonyulhat, a sáros csúszós részen nyugodtan biztonsággal kelhettünk át, segítve elhagyni a kitett párkányt. Leérve az erdőbe, talán már nem is esik az eső, csak a fák leveleiről folyik a víz. De már mindegy! 
Az agyonimpregnált bakancsok kabátok is csak ideig óráig bírták a vizet, igazából fóliasátor kellet volna ahhoz, hogy megússzuk szárazon. Leérkezve a faluba, tényleg megállt az eső, de az élet közel sem. Míg mi kívül áztunk, addig ők belül áztatták maguk, falunap van.
Ha az esőt, mely a hegyekben 5-10 perc alatt kialakulhat, tehát azt leszámítjuk egy igencsak szép és kitartást igénylő hegyen jártunk, melynek a menetidejét még így is bőven hozni tudtuk.
Csak mint érdekesség, a völgynek a vízgyűjtő területe olyan nagy, hogy a szelíden csordogáló patak, pár óra alatt, sebesfolyású sárfolyóvá duzzadt.
Képekben: http://lugauer.kalandtura.fotoalbum.hu/
