Mátrabérc 56
2010.04.23
Januárban csináltunk egy önszorgalmú felmérést, melyben kíváncsiak voltunk mind a teljesítő képességünkre, illetve tudunk-e olyan szintidőt produkálni, mely megállja a helyét egy teljesítménytúrán. Nos jégen, havon, sárban, sötétségben igyekeztünk és úgy tűnt sikerülhet.
2010 április 23. délután 3 óra indulás Tárnok irányába. Itt csatlakozunk Laci öccséhez Péterhez, majd irány a cél Szurdokpüspöki. Rövid várakozás a helyi sörözőben, méghozzá a csapat újabb tagjára, kiről érdemes tudni eddig 7-szer teljesítette eme túrát. Megérkezik Robi, egy csodálatos járgánnyal egy igazi ideillő autóval egy Subaru Impreza WRX –el. Átpakolunk egyik autóból a másikban, majd a szálláshelyünkre Sirokra sietünk. Utolsó ismerkedés nem utolsó sorban két hölggyel Renivel és Anettel. Egy laza órányi beszélgetés után térünk nyugovóra immáron a túra napján éjjel fél 1 – 1 óra körül.
Reggel fél hat, ébresztő!!! Minimális izgalommal, de annál fáradtabban öltözködünk, majd várakozunk indulásra készen. Két körben indulunk el, Magyarország egyik legnépszerűbb teljesítménytúráján a MÁTRABÉRC 56-on. Kocsival áthajtunk az indulóponthoz, majd Anett kinek velünk szemben nem az első teljesítménytúrája, hűen követjük tetteit, befizetjük a 900 Ft nevezési díjat melyért kapunk egy zöld ellenőrzőfüzetet, regisztrációs lappal, útvonalleírással, szintmetszettel egyéb tudnivalókkal. 
Csak mellékesen reggel fél 7-kor már a 871. regisztráló voltam. Kitöltve majd leadva a regisztrációs lapot, neki is vágunk a túrának. Erős kezdés a már kicsit sarasra tiport úton, majd a hirtelen jött lendület kicsit alábbhagy. Anett előrerohanva, jómagam viszont Lacit bevárva folytatjuk utunkat, a magunk nyugis tempójában. Az első ellenőrzőpontot elérve az Oroszlánváron megszerezzük az első jelentős pecsétet. Innen folytatva utunk a Kékes felé a nyugdíjasok tempójában utolér, sőt lekerül minket a másodok körben induló Robi – Reni páros, de nem bánom szép az idő néhol csodálatos a kilátás. Lassan, de biztosan haladunk az Ország legmagasabb pontja felé a Kékes irányába. 
A lassan szónak különös jelentése van, melyhez a későbbiekben még visszatérek. Felső-Tarjánka után folyamatosan haladunk felfelé, mely a kezdeti húzós part után, inkább kellemes emelkedő. Na azért a kellemessel szóval csak csínján bánok, mivel a TV – tornyot láttuk innen-onnan-amonnan, de igencsak lassan közeledik. De elértük!!! Újabb pecsét, kis vízvételezés, kis só bevitel leves formájában, aztán tovább. Úgy 25-30 méter megtétele után, eszünkbe jut, elhagytuk a túrabotokat a pecsételéskor, így vissza. Néhány humoros megjegyzéssel továbbállunk, következik Csór-hegy. A Kékest egy marhameredek oldalon hagyjuk el, majd a völgyben haladva összefutunk az épp visszafele tartó Péterrel. Az elmúlt napokban elég gyengének érezte magát, így Ő a Kékest választotta kiinduló pontnak, de nemsoká a visszatérésre adta a fejét, így új feladatot kapott, át kell kocsikáznia a következő kiszállópontra.
Épp az időhatáron érünk fel Csór-hegyre, ahol megcsodálhattuk az egykori kilátónak romjait, mely véleményem szerint megérdemelné, hogy újraépítsék. Ismét úton, várhatóan az általunk utolsónak ítélt pont felé mely a Galyatető. Egy darabig az úttal párhuzamosan haladunk, majd elkanyarodva tőle megtesszük az utolsó 1-2 kilométerünket egészen a kilátó tövében található ellenőrzőpontig. Igen, itt kiszállunk. 29,8 kilométert megtéve nehéz, de utólag is azt mondva jó döntést hoztunk. Bár kimaradtak az utolsó pontok (Vörös-kő, Ágasvár-csúcs, Mátrakeresztes, Muzsla, Szurdokpüspöki), de sebaj. Az első utunkba eset vendéglő teraszán leültünk egy-egy korsó sörre és grillezett sertésszeletre. Szerintünk állati jó befejezés volt. Miközben jóllaktunk megérkezett értünk az autó, így irány a következő pont Mátrakeresztes. Itt a következő kiszálló, Reni, ki előtt le a kalappal. Nem csak, hogy később indult, mint mi, de még meg is előzött. Mátrakeresztes egy csodálatos kis falu, melyet egy patakocska szel ketté, s ennek a partján kidőlve várakoztunk. Pár perc elteltével meg is érkezik, s csatlakozik hozzánk. Bő 20 perc elteltével indulunk a Célba. Este 7-10 kor érkeznek be elég rohanó tempóban, s miután leadták az ellenőrzőfüzetet, mindkettőjüknek gratuláltunk a teljesítményéhez.
Csak mellékesen reggel fél 7-kor már a 871. regisztráló voltam. Kitöltve majd leadva a regisztrációs lapot, neki is vágunk a túrának. Erős kezdés a már kicsit sarasra tiport úton, majd a hirtelen jött lendület kicsit alábbhagy. Anett előrerohanva, jómagam viszont Lacit bevárva folytatjuk utunkat, a magunk nyugis tempójában. Az első ellenőrzőpontot elérve az Oroszlánváron megszerezzük az első jelentős pecsétet. Innen folytatva utunk a Kékes felé a nyugdíjasok tempójában utolér, sőt lekerül minket a másodok körben induló Robi – Reni páros, de nem bánom szép az idő néhol csodálatos a kilátás. Lassan, de biztosan haladunk az Ország legmagasabb pontja felé a Kékes irányába. A lassan szónak különös jelentése van, melyhez a későbbiekben még visszatérek. Felső-Tarjánka után folyamatosan haladunk felfelé, mely a kezdeti húzós part után, inkább kellemes emelkedő. Na azért a kellemessel szóval csak csínján bánok, mivel a TV – tornyot láttuk innen-onnan-amonnan, de igencsak lassan közeledik. De elértük!!! Újabb pecsét, kis vízvételezés, kis só bevitel leves formájában, aztán tovább. Úgy 25-30 méter megtétele után, eszünkbe jut, elhagytuk a túrabotokat a pecsételéskor, így vissza. Néhány humoros megjegyzéssel továbbállunk, következik Csór-hegy. A Kékest egy marhameredek oldalon hagyjuk el, majd a völgyben haladva összefutunk az épp visszafele tartó Péterrel. Az elmúlt napokban elég gyengének érezte magát, így Ő a Kékest választotta kiinduló pontnak, de nemsoká a visszatérésre adta a fejét, így új feladatot kapott, át kell kocsikáznia a következő kiszállópontra. Épp az időhatáron érünk fel Csór-hegyre, ahol megcsodálhattuk az egykori kilátónak romjait, mely véleményem szerint megérdemelné, hogy újraépítsék. Ismét úton, várhatóan az általunk utolsónak ítélt pont felé mely a Galyatető. Egy darabig az úttal párhuzamosan haladunk, majd elkanyarodva tőle megtesszük az utolsó 1-2 kilométerünket egészen a kilátó tövében található ellenőrzőpontig. Igen, itt kiszállunk. 29,8 kilométert megtéve nehéz, de utólag is azt mondva jó döntést hoztunk. Bár kimaradtak az utolsó pontok (Vörös-kő, Ágasvár-csúcs, Mátrakeresztes, Muzsla, Szurdokpüspöki), de sebaj. Az első utunkba eset vendéglő teraszán leültünk egy-egy korsó sörre és grillezett sertésszeletre. Szerintünk állati jó befejezés volt. Miközben jóllaktunk megérkezett értünk az autó, így irány a következő pont Mátrakeresztes. Itt a következő kiszálló, Reni, ki előtt le a kalappal. Nem csak, hogy később indult, mint mi, de még meg is előzött. Mátrakeresztes egy csodálatos kis falu, melyet egy patakocska szel ketté, s ennek a partján kidőlve várakoztunk. Pár perc elteltével meg is érkezik, s csatlakozik hozzánk. Bő 20 perc elteltével indulunk a Célba. Este 7-10 kor érkeznek be elég rohanó tempóban, s miután leadták az ellenőrzőfüzetet, mindkettőjüknek gratuláltunk a teljesítményéhez. „Na azért a kellemessel szóval csak csínján” – Hát igen!!! Nagyon becsapósak a távolságok, mikor először megláttuk a Kékesen álló adótornyot megpróbáltuk megsaccolni, időben milyen messze lehet. Nos az Alpokban rutinból történő megállapítások, itt semmit nem érnek. El kellett fogadnunk, hogy óriás kerülőket kell tenni, s nem csak megyünk toronyiránt.
És az alapvető hibák, melyet elkövettünk? Csodálatos szervezés, rengeteg helyen vízvételezési lehetőség (néhol még málnaszörp is), az út 3 felé szétbontva, lehetőséget adva a kiszállásra, stb. Mi meg nekivágtunk a hátunkon fejenként egy lavór vízzel (kb. 4 liter), egy halom szendviccsel, vagyis rengeteg plusz súllyal (sajnos vagy nem, hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy az Alpokban nincs minden sarkon lehetőség inni). Eleinte néztünk is, mit akarnak az emberek egy fél max. 1 literes üveggel meg 2-3 banánnal 56 kilométeren, bizony ők a rutinosak, ők mozognak ebben a környezetben otthonosan. És ezt még tudtuk fokozni! Frankó bakancsokkal! 95-96 %-ban futócipőben vagy valami hasonlóban, mi meg nagy nehézterepre szánt bakancsokkal, így aztán kényelmesen andalogva tettük meg azt a közel 30 kilométert, mikor is jött az utolsó számunkra leküzdhetetlen akadály, étterem a Galyatetőn. Kérdeztem Laci barátom mi lenne ha beülnénk ebédre? Valahogy nem ellenkezett!!!
Nos így ért véget az első, de remélhetőleg nem utolsó teljesítménytúránk!
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
Nincs új bejegyzés.
